2016. július 20., szerda

Birmingham-ben jártam, jó sok könyvet dedikáltattam… - Vendégposzt @EstrellaPolar-tól

Sziasztok!

@EstrellaPolar - Murvai Mariann, mert akkor is megmondom a neved, te she-devil - volt olyan tündérmókus, hogy leírta birminghami élményeit. Olvassátok hozzám hasonló imádattal!




Hűha, nem is tudom, hol kezdjem! Talán ott, hogy sziasztok J Sosem írtam még semmilyen posztot, szóval nézzétek el nekem a bénaságaimat és a kicsapongó részeket, lesz egy pár, de ígérem, hozzátartoznak a témához!

Nos, hogy is kerültem Birmingham-be? - merülhet fel bennetek a kérdés. Ehhez egészen februárig kell visszamennünk. Éppen próbáltam kitalálni, mihez kezdjek a nyáron, mielőtt elkezdem a második fősulimat. (Az elsőből kiiratkoztam, ez is megérne egy sztorit, de az meg kit érdekelne, ugye?) Évek óta kacérkodtam a gondolattal, hogy szeretnék au pair lenni, lehetőleg olyan országban, ahol beszélnek angolul :D De sosem volt alkalmas az idő, két-három hónapra a nyári szünetben meg nem sokan keresnek au pair-t, így végül azt gondoltam, majd egyszer, ha úgy alakul az élet. Február elején gondoltam egyet, és felmentem az egyik oldalra, ahol már régóta volt profilom. Gondoltam, szétnézek, milyen családok vannak. Pár perc keresgélés után meg is találtam egy félig magyar családot, írtam az anyukának, két nap múlva megvolt a jegyem, és két hét múlva már repültem is Londonba. Az anyuka eljött értem a két gyerkőccel, és már szeltük is az autópályát Nottingham felé. Most jelenleg itt élek, a kastélytól 2 percre. Tudom, elég vagány J (Egyébként fél órát késtek, amit meg is írt nekem, csak nem tudtam felmenni a netre a reptéren… és nem kicsit voltam betojva, hogy mit fogok csinálni, ha nem jönnek?)

Telt - múlt az idő, cseppet sem unalmas hetekkel később (hiszen két csöppséggel ki érne rá unatkozni?), a Facebook-on megláttam egy hirdetést, hogy júniusban lesz a Four Brits Book Fest. tőlem kb. másfél órára, Birmingham-ben. Hát, gondolkodtam egy pár napig, hogy kell ez nekem? Számomra éppen elég nagy dolog volt kijönni ide, nem vagyok az a kalandozós, puff bele a dolgok közepébe típus, szóval még egy nagy kihívás nem biztos, hogy jót tenne. Aztán megjött az eszem, hiszen mikor lesz még egy ilyen lehetőségem, hogy részt vegyek egy nagy dedikálós eseményen, amiről mindig csak olvasok a neten, és ahol világhíres, kedvenc szerzőim lesznek? Azonnal riasztottam host-anyum, hogy vegyen nekem jegyet, mert nekem most a magyar bankszámlámon nincs pénz, mióta kijöttem, itt meg ugye „zsebpénzt” kapok, kézbe. Mikor hajnal kettőkor hazaért a munkából, eszébe jutott a drágának, hogy megígérte, megveszi nekem, amint lesz rá ideje. Áldom a sorsot érte, ugyan is az enyém volt az utolsó előtti jegy a 750-ből! El tudjátok ezt hinni? Ha nem jutok eszébe hajnalban, egy durva műszak után, akkor nem mentem volna sehová.

Oké, most már mindjárt megyünk Birmingham-be, ígérem :D

Összeírtam egy listát, milyen könyveket szeretnék vinni, és sikerült 23-ra leszűkíteni, amihez végül még később vettem hármat, de a lényeg, hogy nem durvult el a helyzet. Volt, aki 130 könyvvel ment. Nos azt sem cipelni, sem finanszírozni nem lehetett egyszerű Nekem pedig még pluszban arra is kellett gondolnom, hogy haza is kell majd repülnöm velük… Tehát visszafogtam magam. Utólag már egyet sem vittem volna, de erről majd később :D
Na, most már tényleg mehetünk Birmingham-be. Vonattal mentem, ami azért vicces, mert ha hiszitek, ha nem, még otthon sem utaztam sosem vonattal, hát még itt :D Szóval még amiatt is izgultam rendesen, nehogy rosszra szálljak, vagy ilyesmi… extra paragép vagyok, jó, ha tudjátok. Jó vonatra szálltam, viszont mikor az egyik állomásnál visszafelé!!!! indultunk el, kicsit meglepődtem. Vagy ez csak nekem újdonság?
Leszálltam az állomáson, ami egyben egy reptér is. Vagyis gondolhatjátok, mekkora nagy hodály az egész. Mire kitaláltam… mondanom sem kell, a WC-t már meg se próbáltam megkeresni :D

A hotel, ahol a dedikálás volt, kb. tíz percre volt, aminek nagyon örültem, mert már kezdett fájni a kezem a nehéz bőrönd miatt, pedig még szinte el se kezdődött a nap. Amilyen béna vagyok, természetesen a bejáratot se találtam meg, hanem a személyzeti bejárat felé csavarogtam, amikor szóltak, hogy hello, a bejárat az ellenkező irányba van.

Nos, a hotelben mozdulni sem lehetett, mindenhol emberek, a földön, a lépcsőkön, bőröndök, könyvek, albumok az asztalokon és alattuk… Húsz perc szédelgés után (ugyanis ahány embert megkérdeztem, merre van a regisztráció a karszalagokért, mindenki mást mondott…) megtaláltam a regisztrációs asztalt, átvettem a karszalagot, vagy mi az, tudjátok olyan műanyag karkötő, a kitűzőmet a nevemmel, és a logóval ellátott vászontatyót (ezeket külön lehetett rendelni, naná, hogy kellettek azok is…), aztán pedig beálltam a sorba, ami természetesen már óriási volt, pedig még csak két óra múlva lehetett bejutni az ajtókon. A korai belépősök egy órával hamarabb bemehettek. Itt ragadnám meg az alkalmat, és erőteljesen javasolnám, hogy ha dedikálásra mentek, igyekezzetek korai belépőt venni, mert az az egy óra eszméletlen sokat számít! Nyilván én arról álmodni sem mertem, mivel már tavaly novemberben kezdték a jegyeladást.

Természetesen komplett tervvel és térképpel érkeztem, hogy majd hogy fogom csinálni itt a dolgokat, hát semmi köze nem volt ahhoz, ami ezután következett. 11-kor, amikor beléptem az ajtón, pár másodpercig csak nézelődtem és nem tudtam elhinni, hogy mennyi ember van abban az egyébként nagy teremben, de annyi embernek kicsi volt. (Utólag a szervezők is rájöttek, hogy túl sok jegyet adtak el. Rengeteg panasz volt, és én mondom nektek, mind igaz. Meg sem lehetett szinte mozdulni, nem tudta senki hol vannak a sorok vége, nagyon kaotikus volt az egész. Első szervezésük volt, de akkor is. )

A tervemet elsüllyesztettem a zsebembe, és megindultam az üres asztalok felé, ahol nem állt sorban senki. Így találkoztam Carmen Jenner-el, Staci Hart-al, Jessica Hawkins-szal… nem fogok mindenkit felsorolni, de a legmeglepőbb számomra az volt, hogy például K. A. Tucker-nál sem állt egy lélek sem! 
Egyszerűen nem akartam elhinni. Ültek ott a férjével és senki, de senki nem állt ott. Lehet, csak szerencsém volt, és utánam jött a roham, de mai napig nem értem a dolgot. Sebaj, beszélgettem velük egy kicsit. Általában minden szerzőnek elmondtam, hogy Magyarországról jövök eredetileg, és erről beszéltünk főként, és hogy ott mennyire szeretik a könyveiket, vagy ismerik-e őket egyáltalán. Az az igazság, hogy egy-két percnél sehol sem voltam többet. Egyrészt a sort sem akartam feltartani, plusz sietni is akartam, hogy eljussak a lehető legtöbb íróhoz. 


Tényleg túl sok ember volt. Nem arról kellene szólnia, hogy odamész, dedikáltatod a könyveidet, vagy albumot, akármit, és beszélgetsz egy kicsit a kedvenceddel? Ehelyett a legtöbbünknek az egész a rohanásról szólt, hogy találkozz mindenkivel, akivel szerettél volna. Így nézett ki a napom: odamentem egy asztalhoz, amíg dedikálta az író a könyvemet, vagy az albumomat (ezt is vittem pluszba, hiszen nem volt mindenkitől könyvem), addig beszélgettünk, aztán udvariasan megkérdeztem hogy vehetek-e a swag-ból (hogy hívjuk ezt magyarul? Tudjátok, könyvjelzők, kitűzők, minden könyves dolog. Carmen Jenner-től óvszerem is van, nem viccelek :D Alexa Riley-éktől pedig, egy nos a képen láthatjátok :D), majd pedig siettem a következő asztalhoz.



Szerettem volna mindenkivel találkozni, és egy ideig még ezt lehetségesnek is gondoltam, de aztán taktikát kellett váltanom, és beállnom a lehetetlenül hosszú sorokba, hogy legalább a könyveim dedikálva legyenek. El tudjátok képzelni, ezzel mennyi idő kiesett. Mivel senkit nem ismertem ott, idegen embereket kértem meg, hogy vigyázzanak a bőröndömre, amíg a hosszú sorból elszaladok egy íróhoz, akinél épp nem volt senki. Így körülbelül 15-tel több szerzővel találkoztam, mintha végig a sorban álltam volna. Kicsit kellemetlenül éreztem magam az állandó kéregetés miatt, de hát egyszer voltam ott, nem?
Az Alexa Riley csajok valami hihetetlen népség :D Annyira kedvesek voltak, közben meg mindenféle pajkos dolgokat mondtak, és megköszönték, hogy az olvasójuk vagyunk Becca-val és Angelikával, méghozzá Magyarországról. A legtöbben amúgy nagyon örültek ám, hogy ott is olvassák őket, és sokan bizony tudták ám, hol is van kicsiny hazánk J


Emma Hart megígért nekem egy cserét, mert a drága amazon a régi borítóval küldte nekem a könyvét, és Emma felajánlotta a Facebook csoportban, hogy kicserélni nekem az újra. Olyan kedves volt J Amikor odaértem az asztalához, mondom hogy én vagyok az akinek a cserét ígérte, és elvörösödve válaszolta, hogy otthon hagyták. Úgy szégyellték magukat a férjével, Mr. H-val, ha láttátok volna :D Nagyon édesek voltak. Elkérték a címem, és az óta már meg is érkezett, még könyvjelzőket is küldött hozzá J


Az után fogalmam sincs merre mentem, ha ütnének, sem emlékeznék a sorrendre, merre haladtam :D De mondjuk azt, hogy beálltam Rachel Van Dyken véget nem érő sorába. Mikor odaértem, megköszönte, hogy ennyit várunk rá, és hogy álmában nem gondolta volna, hogy ennyien szeretnének vele találkozni. Bocsánatot is kért a hosszú sor miatt.


Jay Crownover is nagyon kedves volt, és gratulált, hogy ilyen jól bírom az első dedikálásom :D


Brittainy C. Cherry-nek ez volt az első dedikálása (ha jól emlékszem), de ő sem pihent egy percet sem, nagyon sokan akartak vele is találkozni. Szerencsére nála gyorsabban haladt a sor, amit én feltartottam a kilenc darab aláírandó könyvvel, albummal, poszterrel :D Annyira kedves volt, és látszott, hogy tényleg örül minden egyes embernek. Szerintem nem számított ekkora tömegre az asztalánál :D



Aztán valamikor Samantha Towle-lel is találkoztam, másik kedvenc írómmal. A Revved c. könyvben Magyarország is benne van, mint egyik versenyhelyszín, és ő úgy örült neki mikor mondtam, hogy onnan jövök J Még külön dedikálta is azt az oldalt, ahol a fejezet kezdődik, egy szívecskével pluszban. Mondanom sem kell mennyire boldog voltam :D



Be akartam állni T. M. Frazier sorába, de egyszerűen elküldtek az önkéntesek, mert hogy túl nagy a sor, jöjjek vissza később. Mindezt húsz perc után! Tiszta ideg voltam, hiszen addig sok mással találkozhattam volna. Volt, akit már háromszor küldtek el, na gondolhatjátok. Végül már sorszámokat osztottak hozzá, és kb. 45 percenként szólítottak 5-10 embert. Hát sehová sem haladt a sor, hadd mondjam el… sebaj, végül találkoztam vele.
Mellette volt Jay McLean, nála is elképesztő sor volt, szegény közben nem is érezte jól magát, de kitartott hősiesen.  Gyorsan haladt a sor, szerintem épp emiatt, de nagyon kedves volt, plusz karkötőket is adott nekem J


Rachel Grey-jel is találkoztam, akinek előző nap, vagy hogy volt szülinapja, vettem is neki ajándékot, hát nem elfelejtettem odaadni? Tudom, tudom, tök béna vagyok :D Beszélgettünk egy picit arról, hogy most jelent meg nálunk az egyik könyve, és hogy milyen izgalmas ez számára, hogy egy vadidegen nyelven is olvashatják a könyvét J
Valahogyan Beth Flynn sorába is bekeveredtem :D Nagyon sokan szeretik az írónőt, én még nem olvastam tőle, de rengetegen dicsérték a Nine Minutes trilógiát, aminek majd most jön ki az utolsó része, így hát beneveztem az első kötetre. Nem tudtam, hogy idősebb írónő amúgy. Még plusz könyvjelzőt is kaptam, pedig én úgy tudom, az csak azoknak volt, akik előrendeltek tőle J


Mellette ült Kim Holden. Jézusom, azt a sok embert, aki rá várt :D De végül odajutottam én is. Azt hiszem vele beszélgettem a legtöbbet. Beszéltünk róla, hogy most jelent meg nálunk a B.S. és ősszel majd a Gus. Annyira örült neki hogy kiadják nálunk a könyveit J Nekem is tökre örült, hogy magyar vagyok.
Képzeljétek, Kristen Proby-nak pedig megkérték a kezét J Sajnos nem jutottam el hozzá, de bemondták hangosbemondón J A párja beállt a sorba, hogy dedikáltassa a könyvét, kinyitotta, és elővette belőle a gyűrűt. Hát nem romantikus? J



Az esemény hivatalosan délután fél négykor ért véget. Akkor én éppen Jay McLean sorában álltam, és még az övén kívül kb. öt könyvem nem volt dedikálva, így gondolom, megéritek, hogy igen csak kétségbe voltam esve, mi lesz most. A legtöbben elkezdtek összepakolni, de szerencsére sok szerző maradt még. Így sikerült találkoznom T. M. Frazier-rel is, akinél már alig volt pár ember, mire odaértem. Ha ezt tudom előre...  Kitaláljátok, mit fogok írni? Azt, hogy nagyon kedves volt :D De tényleg. Az asszisztensével teljesen oda voltak meg vissza, hogy magyar vagyok, plusz hogy au pair egy idegen országban. Hogy ez milyen menő, stb, nagyon jókat nevettünk J A férje a végén kérdezte, hogy fotót nem szeretnék? Mondtam, hogy nem vagyok az a fotózkodós fajta, és azt mondta, hogy kár, valahogy pedig le kellene őt foglalnunk :D


Utána beálltam Kristy Bromberg sorába, ez volt 7, ismétlem 7 órakor, két és fél órával azután, hogy vége volt a dedikálásnak, hivatalosan legalábbis. Annyira hálásak voltunk azoknak, akik ott maradtak… el tudjátok képzelni, milyen lehet délelőtt tíztől este hétig folyamatosan dedikálni? Sokan még a szünetre se mentek ki, pedig lett volna egy félórás ebédszünet elvileg. Amíg malmoztam Kristy-re várva, kiugrottam még azokhoz, akik ott maradtak, pl. B.B. Reid, Kitty French (a Facebook csoportban nyertem egy könyvet egy lánytól és dedikáltatta is Kitty-vel, majd elküldte nekem), Laura Carter, és R.J. Prescott. Ő elképesztően aranyos volt. Nem ismertem egyébként a könyveit, de őt ez nem zavarta, annyira kedves volt, meg is kért, hogy írjam alá egy albumát, hogy Magyarországról jöttem, és írjak valamit magyarul is, mert szereti a nyelveket J Írt egy elég hosszú idézetet is az én albumomba. Nem győzött hálálkodni, hogy ennyit vártunk rá J


Végül odaértem Kristy-hez, és nyilván azzal nyitottam, hogy honnan jöttem :D Meg is kérdezte, hogy hogy tetszett a magyar fordítás. Mondtam neki, hogy nem olvastam magyarul, de elég rossz dolgokat hallottam. Valamint, hogy a kiadó sem a legszuperebb, ami azóta meg is szűnt. Azt mondta, igen, ő is tudja, milyen rossz híre van! Szegény, ha ezt előtte tudta volna, mielőtt szerződést köt velük Hozott egyébként ilyen brit zászlós képeslapot, de mire odaértem már ugye régen elfogyott, és később felajánlotta a csoportban, hogy aki szeretne, de nem kapott, írja meg a címét, és küld. Hát nem egy igazi angyal? Alig várom, hogy megérkezzen.


Ez után már csak Jodie Ellen Malpas-szal akartam találkozni, ő volt az utolsó, akivel még nem találkoztam az ott maradtak közül. Nem fogjátok elhinni, előtte zárta le a sort az önkéntes lány, azt hittem, elájulok :D Én már mindent mondtam, hogy Magyarországról repültem ide miatta, ez az első eseményen, stb., és végül sikerült bekönyörögnöm magam. Szegény lányok mögöttem L Nekik már nem sikerült.


Miután eljöttem tőle, végre vettem egy nagy levegőt, kijöttem a teremből, és leültem egy asztalhoz. Őszintén szólva, alig vártam már, hogy vége legyen, és hazamehessek. Túl stresszes volt az egész, idegeskedtem egész végig, hogy eljutok-e mindenkihez, akihez szeretnék, dedikálva lesz-e az összes könyvem… Többek között ezért sem írtam meg rögtön az élményeimet, amellett, hogy kevés időm is volt. Ugyanis akkor csak panaszkodtam volna, és negatívan láttam volna az egészet, visszagondolva pedig már semmi pénzért ki nem hagytam volna. Sőt, már mennék a következőre J Már tervben is van a 2017-es RARE Berlinben. Amint elkezdik árulni a jegyeket, be is szerzek egy korai belépőset J


Képekkel sajnos nem tudok szolgálni, sem időm, sem energiám nem volt fényképezni, pedig imádok fotókat csinálni, ha emlékek gyűjtéséről van szó, de egyszerűen az már nem ment. Nem tudom mások hogy csinálták :D A szerzeményeimről viszont találtok pár képet J


Az elején írtam, hogy utólag visszagondolva egy könyvet sem vittem volna. Miért is? El tudjátok képzelni, milyen szétnyitni egy bőröndöt egy olyan tömegben, ahol lépni se tudsz? Majd kutakodni a könyvek után? Hiszen hiába rendszereztem előre, nem tudtam a tervem szerint haladni. Megfogadtam, ha legközelebb megyek, soha többet nem viszek könyvet, csak egy albumot. Felesleges stressz, és idő megy el vele. Ugyan olyan boldogság, hogy találkozol a szerzővel, és egy albumba kerül az aláírása, nem az x számú könyvbe. Nyilván, ez csak az én véleményem, de tényleg nem olyan egyszerű azzal a sok könyvvel.
Hogyan is éreztem magam összeségében, kérdezhetitek most. Ott, akkor, mint egy idegbeteg, szaladgáltam össze vissza, azt kívánva, bár el se jöttem volna. Most, egy hónappal később visszagondolva? Életem egyik legjobb élménye volt. Nem mindig találkozik az ember a kedvenc íróival, akik népszerűek az egész világon, sikerlistás szerzők, és akár egészen Ausztráliából jöttek a dedikálásra. Csodálatos dedikált könyvekkel lettem gazdagabb, sok swag-ot gyűjtöttem, beszélgethettem a kedvenc íróimmal… Minden könyvmoly álma. Az enyém most teljesült J

Egyébként nagyon sokan lemondtak a dedikálást a szerz
ők közül, így sajnos nem tudtam találkozni Sophie Jackson-nal, és dedikáltatni A Pound of Flesh c. könyvemet 😞 Viszont példaul Mia Asher lehetőséget adott egy darab könyv rendelésére, amit saját költségén elpostázott az esemény helyszínére, és mindenki felvehette a saját példányát. Hát nem aranyos?! J.M. Darhower szintén felajánlott különböző lehetőségeket, de mivel nem ismerem még egyelőre a könyveit, csak egy dedikált matricát kértem tőle.


A hazautam egyébként borzalmas volt, hatalmastömeg a vonaton, így most nem tudtam magam melle erőszakolni a bőröndöt, le kellett tennem a tárolóba. Másfél óra rettegés következett: minden állomásnál sasoltam, nehogy valaki megpattanjon a felbecsülhetetlen értékű csomaggal. Miután leszálltam, húsz percig sétáltam hazáig a szakadó esőben, az ujjaimat alig éreztem, mire végre a szobámba értem. Még a lift hivógombjához is alig tudtam felemelni a kezem, majd megnyomni 😃
Itt a történet vége…
Vagy mégsem?


Azon a szombaton nem csak a dedikálás volt a hotelben, hanem Vámpírnaplók találkozó… VÁMPÍRNAPLÓK… Ian Somerhalder, Joseph Morgan, Matt Davis… ugye nem kell folytatnom ezt a mondatot? Akik boldog befejezést várnak ehhez a tündérmeséhez, el kell őket keserítenem, nem találkoztam velük, ahhoz én túl szerencsétlen vagyok. Ellenben páran még fényképezkedtek is velük. Ez az egyetlen, amit bánok, és szomorú vagyok miatta. Mikor leszek én még egyszer egy hotelben velük?! Anyukám azt mondta, minden nem sikerülhet. Igaza van. Talán majd máskor J


Ui.: Ha valaki esetleg véletlenül szeretne valamit kérdezni, vagy megtudni, molyon @EstrellaPolar néven megtalál, igyekszem legjobb tudomáson szerint válaszolni J
Ui2.: Köszönöm Becca-nak, hogy megírhattam ezt a sok zagyvaságot, és köszönöm neked, kedves olvasó, ha eddig eljutottál. Tudom, nem volt könnyű, elnézést kérek érte J
Ui3.: Ez itt a hirdetés helye :D Ha valaki szeretne au pair-kedni, én hazautazom két hét múlva, és augusztus második felétől új lányt keresnek J

Szerzemények






 



2 megjegyzés:

  1. Azt a mindenit, mennyi gyönyörűség! *.* Mariann pedig piszok mázlista. :)
    Nagyon jó ez a vendégposzt. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Imádtam, ahogy mesélt az egészről ❤
      Köszönjük! :) ❤

      Törlés