2015. április 20., hétfő

Jessica Sorensen: The Coincidence of Callie & Kayden (The Coincidence #1)




Eredeti megjelenés éve: 2012.

Magánkiadás

230 oldal

ISBN: 2940015750836

Sorozat: The Coincidence




Fülszöveg: Kayden megtanulta, hogy az egyetlen esélye a túlélésre, ha némán tűri a szenvedést. Ha szerencséje volt, meg tudta húzni magát, és tette a dolgát, kibírta egyik napot a másik után. Ám egy este úgy tűnt, végül mégis oda a szerencséje – és az élete… míg fel nem bukkant egy Callie nevű lány, éppen időben, hogy őrangyalként megmentse.

Callie nem hisz a szerencsében. A tizenkettedik születésnapján történt szörnyűség óta nem. Miután túlélte a borzalmat, eltemette magában az érzelmeit, és megfogadta, hogy soha senkinek nem árulja el, mi történt. Most, hat évvel később, még mindig küszködik ezzel a fájdalmas titokkal, ami kis híján felemészti.

Amikor a sors úgy hozza, hogy Kayden és Callie ugyanarra az egyetemre kezd járni, a fiú elszánja magát: megismerkedik a gyönyörű lánnyal, aki megtörte a végzetét. A csöndes és visszahúzódó Callie még mindig fél bárkit is beengedni a világába. Kayden azonban biztos benne, hogy Callie okkal tért vissza az életébe. És minél inkább igyekszik a lány életének részévé válni, annál inkább rádöbben, hogy ezúttal ő szorul megmentésre…


Magyarul a Könyvmolyképző gondozásában jelent meg, The Coincidence of Callie and Kayden – Callie, Kayden és a véletlen címmel.



Hát, ez most kemény lesz. Haragszom. A könyv már régóta birizgálta a fantáziámat, és mivel most újra benne vagyok a fiatalokról szóló történetekben, gondoltam, akkor megkezdem a sorozatot.
A koncepció sajnos ugyanaz, mint az már volt sok esetben. Ami alapjában sosem zavar, most sem érdekelt különösebben. Akik ismernek, tudják, nem vagyok egy cold hearted snake. A végtelenségig együtt tudok érezni a sérült lelkű szereplőkkel. Ez most sem volt másképp, de a történet sajnálatos módon egyáltalán nem ragadott meg és vágott padlóhoz. Persze, rettenetesen szörnyűnek találtam az egészet. De hogy itt még a szomszéd kertben lévő vakondtúrás is nyomorult sorsú, az már enyhe túlzás volt. Olyan érzésem volt, mintha itt nem lenne egy ép lélek sem, és csakis azért, hogy minél több bőrt lehessen még lehúzni a történetekről. Személy szerint az a véleményem, hogy itt is komolyan bele lettek magyarázva a mélységek. Értem én, hogy sötét a múlt, de ami sok, az tényleg sok.

Ennek ellenére nem tudtam elmenni amellett, hogy ez abszolút tabutémának is számít. Gondolok itt arra, ami Callie-vel történt, és az alkoholizmus is mélységesen rányomta a történetre a bélyegét, ezt már Kayden szemszögéből. De ebből tényleg több mindent kilehetett volna hozni, megint azt éreztem, hogy csak a felszínig ásott le az írónő. Viszont, ami abszolút pozitívum, hogy nagyon is olvastatja magát, meseszép nyelvezettel ír Sorensen.
Mindemellett, rengeteg szép és mély gondolat is van a könyvben.


A történetben rengeteg felesleges mozzanat volt. Sokszor azt éreztem, hogy csak egy helyben toporgunk. Aztán, hirtelen megvilágosodunk, és minden egyszerre lefut. Ez nagyon zavaró volt, azt figyelembe véve, hogy fiataljaink mennyi minden sz@rsággal vannak felszerelve.

Nézzük meg akkor szereplőkre lebontva, kezdve a két főhőssel:

Ellie - Magánvéleményem szerint ő vitte a hátán a sztorit. Azzal azért nem értettem egyet, hogy még hat év elteltével sem vallott színt a szülei előtt. De valamilyenfajta erőt is sugárzott. Ezt nem tudom jobban elmagyarázni, mert még bennem sem tisztázódott le, hogy ez vajon mi miatt is lehet. Az azonban egy cseppet furcsa volt, hogy Seth-el milyen őszinte volt, és az, hogy Kayden-nel is szinte az elejétől kezdve feloldódott, annak ellenére, hogy nem bírja elviselni, ha mások megérintik.
A szüleit pedig egyszerűen nem tudom megérteni. Ha az én kedves, bájos kislányom tövig vágott hajjal, bő ruhákban jelenne meg a reggelinél, én addig járnék az okok után, míg mindenre fényt nem derítek. De vidámmami és edzőpapi, no meg genyótesó konkrétan letojják az egészet, élik tovább életüket. És ez számomra irritáló.

Kayden - Megmondom őszintén, hosszú idő után ő az a karakter, akit egyszerűen csak gyengének, jellemtelennek tudok nevezni. Értem én, hogy gyerekkori traumaként benne él, hogy az apja kis híján agyonveri, de könyörgöm, már felnőtt férfi, megtudná magát védeni. És ahhoz, hogy ezt megértse, Callie-re volt szüksége. Ez a Daisy-s szál is nagyon izzadtságszagú volt, értelmét csak annyit láttam, hogy megint találtam egy olyan női karaktert, akit élve elástam volna.
Az ő szüleit már mélységesen elítélem. És nem csak az utolsó senkiházi, mocskos szemétláda apját. Hanem az anyját is. És valamiért őt talán jobban is. Miért kell ezt a szerencsétlen gyereket hibáztatni azért, hogy az apja ilyen vadállat? Miért nem lehet letenni azt a kicseszett borosüveget, és elmenni a kicseszett rendőrségre, mert az összes gyerekét terrorizálja ez a f@sz? Nem, anyucinak úgy könnyebb, hogy mindent másra ken. Ettől rosszul voltam.

Seth - Hozzám nagyon is közel került, mert nekem is van egy értékes meleg barátom, aki mondhatni szinte mindenkinél többet ér számomra.

Luke - Ő takargatja a legtöbb titkot. És annyira szeretnék fényt deríteni ezekre...

A vége pedig... csak simán arra sarkall, hogy most azonnal kezdjek bele a második részbe. Erősen bízok abban, hogy ez azért már hoz valami frisset is. Mert érzem én itt a potenciált, és amúgy is szeretem megadni a lehetőséget és a bizalmat is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése