2015. április 8., szerda

Colleen Hoover: Ugly Love





Eredeti megjelenés éve: 2014.

Atria

337 oldal

ISBN: 9781476753188





Fülszöveg:  Mikor Tate Collins megismerkedik a pilóta Miles Archer-rel, tudja, ez nem szerelem első látásra. Még csak barátoknak sem lehet őket nevezni. Az egyetlen közös dolog a tagadhatatlan vonzalom. Amint a vágyak felszínre kerülnek, előállnak a tökéletes megoldással. Miles nem akar szerelmet, Tate-nek nincs ideje a szerelemre, szóval csak a szex marad. Megállapodásuk zökkenőmentes mindaddig, míg Tate betartja a Miles által felállított két szabályt.
Ne kérdezz a múltról.
Ne várj közös jövőt.

Azt hiszik, tudják kezelni, de hamarosan rá kell jönniük, hogy kicsúszik a kezükből az irányítás.

Megszegik az ígéretüket. 

Felrúgják a szabályokat. 
A szívük túlcsordul.
Ez a szerelem gyűlölté válik.


Nem. Nem, nem, nem. Egy mazochista állat vagyok. Sokan óva intettek ettől a könyvtől. De én hülye, makacs öszvér módjára elolvastam, mondván, hogy már csak ez hiányzik a CoHo repertoáromból. Nem mondom, hogy rossz történet. Mert messziről sem az. De hogy ennyire hullámvasút legyen, az nem létezik. Most egy könyv vagy kiemelkedően jó, de akkor végig, vagy nagyon rossz, már az elejétől fogva. Emellé még totálisan logikátlan is volt. Minden racionalitást felemésztett. Nincs olyan, hogy egy-egy szereplő egyik percben a mélyben van, aztán meg szárnyal. Ez inkább már bipolaritás. Ezt Remington Tate esetében eltudtam fogadni, mert az nyílt volt. De itt sunyi módon bekúszott, és konkrétan senki sem ismerte fel.

Nagyon, de nagyon nagyot csalódtam, mondhat nekem bárki bármit. Én egy eléggé megértő, elfogadó ember vagyok. Ha az első intuícióim csalnak, nem félek bevallani, hogy tévedtem. És most sajnos a pozitív megítélés felől rohantunk a negatívba. Mert az elején még el is kezdtem pampogni, hogy mire fel van az a sok negatív kritika. Innen kérek elnézést azoktól, akik esetleg elkezdtek csuklani.

Az első néhány fejezet során megszólalt bennem egy kis hangocska: "Nézd már, de jó kis sztori lesz ez!" Hát, drága *ironikus hang* belső istennőm, ezzel csak az elejét írtad le!

Na, akkor megint tisztázom. A sztori maga jó. A kivitelezés valami banális.
Egy lány nem lehet ennyire buta, mint Tate volt. Viszont a döntései rosszasága ellenére nem mondom, hogy utáltam volna. Csak nem szerettem.

Miles: Sajnálom, de egyszerűen nem tudott meghatni egy ideig a múltja. Nekem már a ciki kategóriát súrolta. Pedig imádom az "elsőlátásraeldöntömhogyőleszazéletempárja" típusú könyveket. De ez egy nagy nyáltenger volt. Aztán, mikor kiderült, mi miatt lett olyan amilyen, megesett rajta a szívem. Nem lehetett könnyű. De ha egy ekkora elcseszett szemétláda vagyok, inkább hagyom azt a szerencsétlen, ostoba szomszédlányt a fenébe.
Bármennyire is jóképű, és bármennyire is szerettem volna néha csak úgy megölelni, egyszerűen nem tudtam csak úgy elsuhanni a viselkedése felett. Ez az én véleményem, jöhet a sok Miles Archer gruppi, várom őket szeretettel, és egy vödör vízzel.
És ha még egyszer egy Rachel-t látok leírva, komolyan felgyújtok valamit. Ami sok, az sok. Elhiszem, hogy szerelem volt. Elhiszem, hogy fáj. Fájt már nekem is párszor.

Azért pár pozitívum is volt benne:
- Cap és Ian személye. Előbbi a bölcsességével és humorával, utóbbi a lojalitásával emelkedett ki.
- az epilógus, mert...na, ismertek.
- és ennyi.

De most komolyan: Pont ebből a könyvéből készítenek filmet?! Kapásból húsz érvet tudnék felsorolni, amik alapján a Maybe Someday jobban megérné, ha már mindenáron megfilmesítésről van szó.

Egy dolog biztos: CoHo könyvei iszonyatosan gyorsan olvashatóak, mert gyönyörű nyelvezettel ír. Csakhogy ne ilyen negatív hangulatban hagyjam itt a posztot...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése